Ahogy megéreztem a hideg fém érintését a tarkómon, rögtön tudtam, hogy ki az. Finoman, szinte lányosan tartotta a hangtompító acélhengerét a bőrömhöz, picit mintha még a keze is remegett volna. Behunytam a szemem, mélyen beszívtam a levegőt, pár pillanatig bent tartottam, majd lassan kifújtam, közben felidéztem, milyennek láttam őt legutóbb.

A viseltes, de gondosan élére vasalt szürke nadrág felett kopottas drapp ballont viselt, és pár lépésről is érezni lehetett a naftalinszagot, ami a nyáron pihentetett ruhadarabokból áradt. Ritkuló őszes haját oldalra fésülte, és vöröses arca frissen borotvált volt. Apró szemeiből sütött a rosszindulat, és a megalázottság. Elképzeltem, ahogy este hazaér a külvárosi panelbe, ahol a lépcsőházban macskahúgy-szag van, és csak minden második lámpában pislákol a koszos izzó. Otthon az elhízott felesége meleg vacsorával várja, és végtelen unalomban töltik az estéjüket. A falon híres festmények reprói, beismeréséül annak, hogy sosem fognak eljutni oda, ahol eredetiben vannak kiállítva. Aztán felveszi a kockás vászonpizsamáját, szarukeretes szemüvegét az anyósától örökölt furnér éjjeliszekrényre teszi, lekapcsolja a porcelán éjjeli lámpát és az asszony mellé bújik az ágyba, hogy éjfélig hallgathassa a horkolását, miközben azon tűnődik, hogy vajon elrontotta-e az életét, és ha igen, hol.

Behunyt szemmel elmosolyodtam. Orromat megcsapta a móló felől érkező tengerillat, ahogy az esti dagály ismét birtokba vette a partot. Messze a kövek között sirályok veszekedtek valami haltetemen, és a hűvös szél felénk hozta a hangjukat.

„Most lassan megfordulok” mondtam halkan, és tudtam, hogy ezzel átvettem a kezdeményezést. Éreztem, ahogy az acél lúdbőröztető érintése megszűnik az első mozdulatomra. Végre szemben voltunk egymással. Megvetőnek szánt tekintettel mért végig, de a szeme megakadt kék kígyóbőr cipőmön. Én is lenéztem, majd vigyorogva ráemeltem a tekintetem. Láttam a szemében a félelmet, azt a rettegést, amikor a gyengéket sárba taposó fölényesség egyszer csak egy erősebbel találkozik. Az eszköztelenség rémülete volt ez, tudta, hiába van nála a fegyver, mégis én vagyok előnyben. Ha nem esik pánikba, talán lett volna esélye. Mindketten tudtuk, hogy innen csak én mehetek el élve.

Hirtelen mozdulattal előreléptem és bal tenyeremmel határozottan megtoltam szemből a pisztoly csövét, hogy ne tudja meghúzni a ravaszt, majd megfogtam a hangtompítót, és felfelé csavartam. Erősen kapaszkodott a fegyverbe, de kicsavart ujjaival már esélye sem volt tüzelni. Szabad bal kezével az arcom felé kapott, és vicsorogva próbált fordítani a helyzeten, de jobb kézzel ellöktem a karját, megfogtam az ingét, magam felé húztam, és az arcába fejeltem. Hangos reccsenéssel tört össze a szemüvege és az orra. Újra megpróbálta elkapni az arcomat, de már nem látott. A pisztoly csövét a hónalja felé fordítottam, és picit rántottam rajta felfelé. Az ujja nekifeszült a ravasznak, és meghúzta. A teste megrándult, ahogy a golyó szétzúzta a tüdejét és a szívét.

Ahogy az ingénél fogva tartottam az elnehezülő testet, a szánalom söpört végig rajtam. Persze nem egy ügynök halála volt az, ami megrázott, hanem ahogy az élete árán is próbált megfelelni egy rendszernek, ami csak a lábát törli bele. Valami morzsa hatalmat adunk egy becsvágyó ember kezébe, és máris ő válik a legodaadóbb csatlósunkká. Egy egész apparátust építettek ezekből a nyomorultakból.

Üvegesedő szemében talán megértést láttam csillanni, mielőtt végleg lebillent volna a feje.